már nem akarok elmeőrült lenni csak fárasztó, és mindent megteszek mostanában azért hogy beleépüljek a monopóliumba hogy végre legyen valamim és van is, így most végre fizikailag újra gyógyulhatok, miután az egész gerincemet lassan gallyravágom, mert feküdni, sőt aludni nem tudok, viszont álmos vagyok hetek óta
Ő még nem tudja.
Az emberem is fáradt. Tudom hogy öntudat alatt kétségbeesett. Nem tud róla, de én látom, hogy túl gyors neki ez az életmód. Már elaludt, de csak azért nyitja néha a szemét, mert még ebben a világban él, nem abban amiről álmodik.
Szeretném ha én lennék a központ.
Nehéz néha, akarsz valamit és benned ragad a szó. Mindenkivel volt ilyen. Velem elég gyakran előfordult, addig, míg nem voltam báb. Aztán bábként mindent megtettem hogy csend legyen. "Olyan csendben vagy!" mondták mások, de sajnos belül is csend és üresség volt. Fájt. Belül minden nap egy kínhalál volt, mígnem a világom kidobott önmagából. Nem volt senkim, de semmim se. Csak a zene és az erdő, ahova kimentem, hogy ne hallja/lássa senki sírásomat. Meguntam hamar és küzdöttem ellene. Most tartok ott ahol és ez jó. DE azóta érzem lesznek igaz barátaim, akik tényleg szeretnék, még ha meg nem akarnak hallgatni, de legalább tudják mit akarok mondani.
Alszik.
Zene.
Nyugodt.
Ébren vagyok.
Zene.
Fáradt vagyok.
De nyugodt is.
Nem vágyok másra, csak arra hogy ne tudja meg, mennyire tönkreteszem. Még mindig él az átok. Rettegek. Remélek azért mégis. De mindig, valami elmebeteg halálkép ugrik be hirtelen, mint kiskoromból. Csak már tudom, ez figyelmeztetés. Meghosszabíthatom az időt, de hiába, halált láttam általában az összes formában. Az az árny az ágyam sarkába egyszer utolér. És akkor nem csak álmomban vagy a képzeletemben öl.
